A legtöbb ember meglepően emberi vággyal kezd társkereső alkalmazásokat használni: szeretne megismerni valakit, aki érdekes, vonzó, érzelmileg elérhető, őszinte, és elég vicces ahhoz, hogy még egy átlagos keddet is túl lehessen élni vele. Az online társkeresés élménye azonban gyakran valami egészen mássá alakul.
Az emberek azt mondják, hogy komoly kapcsolatra vágynak, mégis fél másodperc alatt elutasítanak egy profilt. Őszinteséget szeretnének, de régi fotókat használnak. Érzelmileg elérhető partnert keresnek, miközben minden beszélgetést felszínesen kezelnek, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy valami varázslatos lehet belőle. Ez az online társkeresés egyik alapvető ellentmondása: a vágyaink romantikusak, a viselkedésünk azonban gyakran védekező, türelmetlen, és minimális energiabefektetésre épül. És őszintén szólva, ez érthető.
Amikor a való életben találkozunk valakivel, a történet általában egy konkrét emberrel kezdődik. Van egy arc, egy hang, egy közös tér, egy pillanat, egy érzés. A vonzalom kialakulhat a másik jelenlétéből, a humorából, a szemkontaktusból, a megfelelő időzítésből és azokból a furcsa kis részletekből, amelyek sokkal érdekesebbé tesznek valakit, mint amilyennek egy profil alapján valaha is tűnhetne. Az online társkeresés máshogy kezdődik. Idegenek tömegével. Fényképek tömegével. Apró bemutatkozások tömegével, amelyek mind őszinte, szeretetteljes kapcsolatot keresnek. Bárki lehetne közülük az igazi, ezért végül senki sem tűnik annak.
Sok nő panaszkodik arra, hogy a társkereső alkalmazásokon nincsenek normális férfiak. Sok férfi pedig arra panaszkodik, hogy a nők nem válaszolnak, nem adnak nekik esélyt, vagy az üzeneteknek csak nagyon kis részére reagálnak. A két tapasztalat egyszerre is igaz lehet.
A nők túl sok semmitmondó, illetlen, unalmas vagy nehezen értelmezhető üzenetet kaphatnak, ezért egyre válogatósabbá, óvatosabbá és érzelmileg zárkózottabbá válnak. A férfiak újabb és újabb üzeneteket küldhetnek anélkül, hogy érdemi válaszokat kapnának, ezért frusztrálttá, sértetté válhatnak, vagy egyszerűen egyre kevesebb energiát kezdenek beletenni az ismerkedésbe. Ennek következtében a nők még rosszabb üzeneteket kapnak. A férfiak pedig még kevesebb választ. Gratulálunk mindenkinek: az algoritmusnak sikerült a romantikus reményt olyan csoportmunkává alakítania, amelyet senki sem szeretne vezetni.
A fantáziáink is hozzájárulnak a problémához. Egyes férfiak gyönyörű, kedves és érzelmileg elérhető nőre vágynak, aki valahogy úgy létezik, hogy közben nincsenek igényei, határai vagy elvárásai. Egyes nők fehér lovon érkező herceget keresnek, de balra húzzák a legtöbb férfit, aki láthatóan tömegközlekedéssel érkezett. Sokan azt mondják, hogy valami valódit szeretnének, közben azonban arra várnak, hogy valaki már az első pillanatban annyira különlegesnek tűnjön, hogy megérje energiát fektetni belé.
A valódi kapcsolódás azonban ritkán a tökéletességgel kezdődik. Sokkal gyakrabban azzal, hogy valaki éppen eléggé felkelti az érdeklődésünket ahhoz, hogy folytassuk az ismerkedést. Az online társkeresés ezt azért nehezíti meg, mert arra kéri az embereket, hogy érzelmi energiát fektessenek idegenekbe, mielőtt bármilyen valódi közös élmény vagy kontextus kialakulna közöttük.
Márpedig senkinek sincs végtelen érzelmi energiája. Nem lehet havonta több tucat ismeretlen embernek teljes figyelmet, kedvességet, humort, sebezhetőséget és optimizmust adni anélkül, hogy egy idő után úgy éreznénk: a lelkünk nyitott egy fizetetlen ügyfélszolgálati részleget.
Ezért az emberek védekezni kezdenek. Rövidebb válaszokat írnak. Nem tesznek fel mélyebb kérdéseket. Nyitva hagyják a lehetőségeiket. Magyarázat helyett eltűnnek. Gyorsan ítélnek. Arra várnak, hogy a másik bebizonyítsa: megéri a ráfordított energiát.
Így válik az online társkeresés felszínessé. Nem feltétlenül azért, mert az emberek felszínesek, hanem mert maga a környezet jutalmazza a felszínes viselkedést. Az eredmény a társkeresési fáradtság: az az érzelmi kimerültség, amelyet ugyanannak a körforgásnak az ismétlődése okoz — reménykedés, ítélkezés, felszínes csevegés, csalódás, eltűnés, majd az egész kezdődik elölről.
A megoldás nem az, hogy valamilyen motivációs poszterre illő, semmitmondó módon azt mondjuk az embereknek: „próbálkozzatok jobban”. A legtöbben már így is fáradtak. A jobb kérdés inkább az: mire érdemes valóban energiát fordítani?
Nem arra, hogy úgy tegyünk, mintha a laza, tét nélküli viselkedésből majd varázsütésre komoly kapcsolat születne. Az energiát inkább az egyértelműségbe, az őszinteségbe és a jobb szűrésbe érdemes fektetni. Használj friss fényképeket. Mondd el, valójában mit keresel. Írj olyan bemutatkozást, amelyben van valami valódi, amire a másik reagálni tud. Küldj olyan üzenetet, amelyből kiderül, hogy az első fotón túl is megnézted a profilját. Tegyél fel jobb kérdéseket. Figyeld meg, hogy a másik mennyire következetes. Ha már kialakult a kölcsönös érdeklődés, a végtelen üzenetváltás helyett találkozzatok személyesen.
És ami talán a legfontosabb: ne kezelj minden kapcsolatfelvételt egyszerre eldobhatónak és csalódást keltőnek.
Lehet, hogy az online társkeresés valódi problémája nem az, hogy az emberek túl sokat akarnak. Sokkal inkább az, hogy valami jelentőségteljesre vágynak, miközben olyan eszközöket és szokásokat használnak, amelyek megnehezítik, hogy felismerjék a valódi kapcsolódás lehetőségét.
Talán tehát nemcsak azt kellene megkérdeznünk: miért nincsenek normális emberek a társkereső alkalmazásokon? Lehet, hogy a jobb kérdés inkább ez: úgy használom a társkereső alkalmazásokat, hogy a normális, valódi, nem tökéletes, de ígéretes emberek egyáltalán esélyt kaphassanak?
Leave a Reply